hitközség története – Pécsi Zsidó Hitközség

Történet IV.

L85pk98qim97 — Thu, 24 Apr 2014 09:46:39 +0000

1848 márciusában és áprilisában az ország több városában is történtek antiszemita megmozdulások. Ezek sorát a pozsonyi zavargások nyitották meg, ahol március 19-én kezdtek tüntetni a zsidók ellen. A három napig tartó rendzavarás során megtámadták a zsidók házait, kifosztották üzleteiket, műhe- lyeiket. Hasonló atrocitásokra került sor pl. Székesfehérváron, Kassán, Pesten és néhány mezővárosban, pl. Szombat- helyen is. A megmozdulások célja a zsidók kiűzése volt.
Pécs város tanácsa március 21-én találta szembe magát a városban addig csak lappangó zsidóellenesség nyílt megnyilvánulásával: Szabó Péter ügyész a mai Széchenyi téren több ismert városi polgár jelenlétében kijelentette, hogy kétezer kebelbeli lakos élén a városban élő zsidókat kiűzi.
A városi tanács előtt ismert volt a közhangulat, a felizgatott kedélyeket azonban nem sikerült lecsillapítania. Március 27-én „…minden felszólítás, csillapítás hasztalan lévén, s ellentállásra erő nem lévén, nehogy a közrend megzavartassék, a gyűlés kénytelenülve kimondotta, hogy a zsidóknak kiköltözni kell.”
A pécsi zsidók még aznap kérvénnyel fordultak a helyi hatalomhoz ezzel a megszólítással „Tekintetes Magisztrátus, a nagylelkű keresztény polgárok igen tisztelt közössége!” A városban kialakult közhangulatra jellemző volt, hogy nem a határozat visszavonását kérték, hanem csak a kiköltözési határidő meghosszabbítását.
A szorongatott helyzetben lévő zsidóság az antiszemita megmozdulások megfékezésére „Polgárok – Hazafiak!” megszólítással magyar és német nyelvű kiáltványt is szerkesztett, melyet a Lyceum Nyomdában készítettek el március 28-án.
A tanácshoz és a lakossághoz forduló izraeliták azonban nem kaptak védelmet és megértést, ezért küldöttséget menesztettek Pozsonyba a Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmányhoz (MOIB). A MOIB 30-án kelt erélyes hangú levelében megrótta a városi hatóságot, mert nem küldött hivatalos jelentést a törvénytelen mozgalmakról és határozott intézkedések megtételére köte- lezte. A leiratban egyebek közt az áll, hogy akik „a zsidók vagyonát és személyét megtámadják minden okozott kárért egész vagyonukkal felelnek.”
A MOIB utasítása megtette hatását. Pintér Mihály főbíró nemcsak a tanáccsal ismertette a leiratot, hanem nyomtatott hirdetményeken a lakosságot is tájékoztatta annak tartalmáról. A főbíró április 1-jén kelt jelentésében már arról számolt be, hogy a város a korábbi határozatát felülvizsgálva megsemmisítette és visszafogadja a kiutasított zsidókat.
Pécsett április elejére megszűntek a zsidók elleni nyílt tiltakozások, de az irántuk érzett ellenszenv és elutasító magatartás megmaradt. A pécsi zsidó közösség június 19-én felajánlotta szolgálatait és jelentkezett a nemzetőrségbe. A városi nemeztőr csapatok válasza azonban elutasító volt.
1848 novemberében az újoncozás idején a pécsi izraelita közösség önként megajánlott három újoncot, akik név szerint: Kohn Henrik, Strasser Jakab ésWellner Henrik. Wellner a harcokból rokkantként tért haza. A betelepülésről szóló bejegyzésekben már említett Honig Dávid a 8. honvédzászlóalj egyenruhájának kiszabását teljesen ingyen végezte.
1849 őszén a császári kormányzat véglegesítette a magyarországi zsidóság forradalom alatti “gyalázatos és törvényellenes” magaviselete miatt kirótt kollektív pénzbüntetést, amely 2.300.000 Ft-ra rúgott. A hadisarcot felosztották a hitközségek között, a pécsi zsidókra 5.000 Ft jutott.

Forrás: Radnóti Ilona: 1848 és a pécsi zsidók, In: Pécsi Szemle, 1999 ősz, 15-23. oldal

Egy 1848 tavaszán kelt levél résztelete: “máskor többet / a zsidók Pécsett visszafogadtattak”

Történet III.

L85pk98qim97 — Thu, 24 Apr 2014 09:12:47 +0000

A pécsi zsidó családok többsége Baranya falvaiból (az első rabbi, Lőw Izrael, Dárdáról) és a tolnai Völgység zsidócentrumából, Bonyhádról költözött a városba.
A 18. század végén az első betelepülők egyike sem volt kereskedő. Az első részben említett Fuchs Salamon szűcs volt, de mivel abból megélni nem tudott, boltnyitási engedélyt kért a városi hatóságtól. Mikor ehhez majd fél év múlva hozzájárultak, az engedélyt polgárság tiltakozása miatt alig két hét múlva visszavonták. A Fuchs-szal együtt betelepedő Weiszmayer Márk a város nyilvános árverésén árendában elnyerte a zsidó konyha működtetését. Ez volt az első zsidó intézmény a városban, a család évtizedekig ragaszkodott a bérleményhez.
A 1840-re már változott a foglakozási helyzetkép: a tizenkét családfőből öt a kereskedelem valamilyen formájából élt, egy fő a zsidó konyha bérlője, és két főt iparosként jegyeztek be.
1848-ban a 45 háztartásfő közel 60 %-a kereskedelem valamilyen formájával foglalkozott (vásározók, házalók, használtruha kereskedők, terménykereskedők) és emelkedett a mesterségeket űzők aránya. A legnépszerűbb szakma a szabó volt, de akadt köztük sapkakészítő, szobafestő, címfestő, pálinkafőző, mész- és szénégető is. A zsidó értelmiséget a rabbival együtt egy tanító és egy szépírástanító képviselte.

Ablakrács a belvárosban

Az 1840-es évek elején alakultak ki a pécsi zsidó közösség szerveződésének feltételei. A zsidó lakosok azzal fordultak a „Tekintetes Tanács”-hoz, hogy az nevezzen ki közülük egy elöljárót. Ezt a tanács nem tette meg, de megnevezett három türelmi joggal bíró személyt, akik közül maguk választhattak.
A nős férfiak vehettek csak részt a procedúrán, akik végül Fuchs Mórtválasztották meg. Ez volt az első lépés a szervezett hitközség megalakulásához.
1842-ben a városi tanács hozzájárult az imaház létesítéséhez, így a pécsi zsidók a Citrom utcában erre a célra telket és házat vásároltak. A templom felavatására 1843. szeptember 15-én került sor, melyen megjelentek a város más vallású tekintélyes polgárai is.

(Forrás: Radnóti Ilona: A Pécsi zsidók története I. In.: Pécsi Szemle, 1999. nyár, 11-19. oldal)

Történet II.

L85pk98qim97 — Thu, 24 Apr 2014 09:11:01 +0000

Az I. részben említett türelmi engedély elnyerésén kívül volt még egy legális útja a zsidók városba költözésének. Kellő indokok alapján ún. commoránsként kaphatott valaki ideiglenes tartózkodási engedélyt, amely meghatározott időre szólt. Amennyiben az érintettek nem tudták meghosszabbíttatni az engedélyt, úgy ki kellett költözniük a városból. Mivel a városi tanács a zsidó bevándorlást mindenképp meg kívánta akadályozni, az 1830-as évekig kettő commoráns engedélyt adott ki, ezeket is csak a Helytartótanács nyomására.
Így került a városba 1795-ben Engel Péter (egy későbbi bejegyzésben részletesebben bemutatandó Engel Adolf apja), aki eredetileg az I. részben említett Fuchs Salamon árváinak felneveléséig kapott lakhatási jogot, végül 29 év után türelmi jogot nyert, azaz tolerálttá (tűrtté) vált.

Padlásablak rácsa a belvárosban

Ullmann Károlynak (az I. részben említett Weiszmayer Márk vejének,) mint apósa eltartójának sikerült beköl-töznie Pécsre. Ulmann és Engel idővel megözvegyültek, és bár commoránsként új családot nem alapíthattak volna, a hatóságok nem gördítettek akadályt nősülé- sük elé, amiben vélhetően kedvező anyagi helyzetük is szerepet játszott. Ők a 19. század első évtizedeinek legmódosabb pécsi polgára- ivá váltak, majd kockázatos üzleti vállalkozásaik miatt csődbe jutottak.
Elmondható, hogy a zsidók be (nem) fogadásával kapcsolatos pécsi gyakorlat alapvetően nem volt más, mint a többi szabad királyi városé. Kivételnek számított Szeged, ahol már 1798-ban 311 zsidó család élt. Pécsett 1831-ben mindössze 9 zsidó család.

József rendeletei óta az 1840. évi XXIX. törvény volt az első lépés a zsidók emancipációja felé, melynek rövid szövege így szól:
évi XXIX. törvénycikk a zsidókról

Addig is, mig a zsidók állapotjáról a törvény bővebben rendelkezik, ez úttal határoztatik:

§ Mindazon zsidók, kik az Országban vagy kapcsolt Részekben születtek, valamint szinte azok is, kik az itteni lakásra törvényes úton engedelmet nyertek, ha ellenök erkölcsi magaviseletök tekintetéből bebizonyított alapos kifogás nincsen, az egész Országban és kapcsolt Részekben akárhol szabadon lakhatnak, – kivévén egyedül az 1791-dik esztendei XXXVIII. törvénycikkelyben említett bánya-városokat s azon helyeket, mellyekből a bányák és bányászi intézetek tekintetéből törvényes régi szokás mellett jelenleg kizárva vannak.
§ A fenálló feltételek mellett gyárokat a zsidók is állíthatnak, kereskedést és mesterségeket akár maguk kezükre, akár vallásukbeli legények segítségével is üzhetnek, s ifjaikat ezekben taníthatják, – azon tudományokat pedig és szép mesterségeket, miknek gyakorlatában eddig is voltak, ezután is gyakorolhatják.
§ Egyébiránt köteleztetnek, hogy állandó vezeték- és tulajdon nevekkel éljenek, a születendők pedig vallásuk papjai által vezetendő anya könyvben bejegyeztessenek; – továbbá kötelesek
§ Minden okleveleket és szerződéseket a hazában és a kapcsolt részekben divatozó élőnyelven szerkeztetni.
§ A mennyiben az izraeliták polgári telkeknek (fundus) szabad szerezhetése gyakorlatában lennének, az illy városokban ezen gyakorlat jövendőre nézve is megállapíttatik.
§ Minden ezen törvénynyel ellenkező törvény, szokás, rendelet vagy határozat eltörültetik és megszüntetik.

A törvény életbe lépése után a pécsi magisztrátushoz 1841-től növekvő számban érkeztek lakhatási engedélyért folyamodó kérelmek. Ezeket általában rendre elutasították, mire a zsidók többsége jogorvoslásért a Helytartótanácshoz fordult. A Helytartótanács minden esetben szigorúan ragaszkodott a törvények betartásához, és a kellően igazolt zsidók lakhatását engedélyezte. Így jutott a városba Grünwald Miksa posztó- és szövetkereskedő, aki üzletét a “Pécsi Püspökhöz” címezte (róla egyszer még elmesélek egy anekdotát); Schapringer Joachim terménykereskedő (akiről szintén pár szót szeretnék ejteni később), vagy a Szigetvárról áttelepült szűcsmester Millhofer Sámuel, és Honig Dávid “német” szabó. A zsidó iparosok számára a céhtagság elnyerése lehetetlen volt, így – miként a kontárok – nem írhatták a cégtáblájukra a “mester” címet.
A város polgárainak és hatóságainak kirekesztő törekvése a fenti törvény következtében tehát már nem vezetett eredményre. 1840-ben a városi hatóságok 12 zsidó családot tartottak nyilván, 1848-ban már 46-ot. A népesség létszáma a korábbi 67-ről 248 főre emelkedett.

(Forrás: Radnóti Ilona: A Pécsi zsidók története I. In.: Pécsi Szemle, 1999. nyár, 11-19. oldal)

Történet I.

L85pk98qim97 — Thu, 24 Apr 2014 09:01:13 +0000

Arról, hogy éltek-e zsidók Pécsett a középkorban, nem rendelkezünk megbízható adatokkal. Ha voltak is letelepedett zsidók az 1009 óta püspöki városban, a számuk nem volt olyan nagy, hogy szervezett közösségi életet élhettek volna. Az már inkább valószínűsíthető, hogy a térség gazdasági centrumát jelentő Pécs vásárait látogatták.
II. Endre egy 1235-ben kelt rendeletében az egyházmegye területén lakó zsidókat a mezei termények után a pécsi püspök részére dézsma fizetésére kötelezi.
Evlia Cselebi török utazó 1663-ban Pécsett járt és arról számol be, hogy a “városban magyar, görög, örmény s frank nincs, de zsidó van”.
Ha el is fogadjuk ezt az állítást (Cselebi Péccsel kapcsolatos leírásában számos erős túlzás és tévedés van), bizonyára csupán néhány főről lehetett szó. Ugyanis a Zrínyi és Hohenlohe grófok által vezetett 1664-es januári-februári pécsi sikertelen ostromról szóló német nyelvű röplapok csak a mohamedán és a falakon kívül lakó keresztény lakosokat említik híradásukban.

1686 októberében a Ludwig Markgraf von Baden vezényelte osztrák császári seregek pár napos ostrom után elfoglalták Pécset.

Egykorú német metszet részlete Pécs 1686-os ostromáról

A török utáni első püspök, Radanay Mátyás Ignác (1687-1703), csak katolikusokat tűrt meg a városban. A más vallásúak vagy alávetették magukat annak, hogy megkeresztelje őket, vagy pár óra alatt el kellett hagyniuk a várost. A püspök esküt tetetett a polgárokkal, miszerint ”…akár minémű néven nevezendő Római Apostoli szent hit ellen törekedőt és ellenkezőt állandó képpen közöttünk bé nem veszünk, és nem tartunk, és semmi képpen el nem szenvedjük.”

Ennek következménye, hogy csaknem száz évig nem telepedhettek le Pécsett más vallásúak.

A Mária Terézia által adományozott városcímer

Mária Terézia 1780-ban Pécset a szabad királyi városok sorába emelte, a lakosság megszabadult a püspöktől, mint földes-urától. A latin nyelvű oklevél 1780. január 21-én közzétett szövegének negyedik pontjában, egy hosszú bevételi listában az olvasható, hogy ezek „a városban vagy a város területén időző zsidók és más nem polgárok taxáinak hasznával” együtt átadatnak Pécs szabad királyi város polgárainak.

Az oklevél 13. pontja ezt mondja: „Amint eddig minden nem igaz hithez tartozó ember a városban való letelepedéstől és polgárjog szerzéstől ki volt zárva, úgy a jövőben is érvényben marad a más-vallásúaknak ez a kizárása.” Azaz a városban továbbra is csak katolikus vallásúak telepedhettek le.

Baranya vármegye címere 1694-ből

Baranya Vármegye szintén nem tűrte meg a zsidókat, csak a 18. század utolsó harmadában nyílt meg az ide betelepülni kívánók előtt. A vidéki földbirtokosok külön ú.n. „védelmi pénz” fizetése ellenében ekkor már megenged(het)ték zsidók letelepedését a saját falvaikban, ha érdekeiknek ez épp megfelelt. A Helytartótanács 1783-ban megjelentette II. József rendeletét, amely lehetővé tette a zsidók szabad költözését (a bányavárosok kivételével), megengedte számukra az iskolalapítást, fölszabadította előttük a céhek által makacsul őrzött foglalkozásokat és megszüntette a megalázó jelek viselésének kötelezettségét az öltözetükön.
A rendelet megjelenése után rövidesen Jacob Mózes kért letelepedési engedélyt Pécsett. A város ezt – kell-e mondani – természetesen elutasította. 1785-benBachrach Lázár dohánykereskedő Hidasról nyújtott be letelepedési kérelmet. A városi tanács az ő beköltözéséhez sem járult hozzá, noha a pécsi királyi biztos, Széchenyi Ferenc, Bachrach beadványát támogatólag küldte tovább a városhoz.
Széchenyi megelégelte az uralkodó rendeletének ellenszegülő döntéseket, és a következő két kérelmezőnek, Weiszmayer Márknak és Fuchs Salamonnak a városi hatóság megkerülésével maga adott engedélyt a letelepedésre, rövid úton elutasítva a város utólagos tiltakozását.

Ezt követően majd két évtizedig nem költözött újabb zsidó a városba. 1807-ben már maga a város juttatta önszántából türelmi engedélyhez Lőwy Izraelt, aki vállalta, hogy cserébe katonai szolgálatot vállal a városért és szükség esetén hadba vonul. A város tehát képes volt megfeledkezni a sokat és sokáig emlegetett esküjéről, ha érdeke épp összecsenget a zsidóéval. A “tolerált” (megtűrt) státus egyébként igen becses volt a zsidók körében, mivel nemcsak végleges, hanem a fiú utódra átörökíthető volt. Pécsett az özvegyen maradt feleséget is tolerált személynek kezelték, amíg új házasságot nem kötött. Így Fuchs özvegye maradhatott a városban, míg Lőwy özvegyét és annak új férjét, miután a magisztrátus felszólítása ellenére nem hagyták el a várost, karhatalommal távolították el.

Forrás: Radnóti Ilona: A Pécsi zsidók története I.
In.: Pécsi Szemle, 1999. nyár, 11-19. oldal